„Nézd, papa, bikák” – kiáltott fel a kis Maria, amikor észrevette a barlang plafonjára festett árnyakat 1879-ben, a Kantabriai-hegységben lévõ Santillana del Mar közelében. A „bikák” valójában az Altamira barlang plafonjára festett színes bölényeknek bizonyultak. Ez volt a világon felfedezett elsõ festett barlang; mintegy száz évvel késõbb, 1985-ben a dél-franciaországi lascaux-i barlang után felkerült a világörökség listájára.

Barlangfestmény, Altamira kb. i.e. 15000 év

A barlangrajzok vagy barlangfestmények az õskor mûvészetének a termékenység istennõk mellett leghíresebb, legismertebb emlékei. A késõ jégkor utolsó szakaszában, a kb. 27 000 éve kezdõdõ idõszaktól keletkezett barlangfestmények, karcolt rajzok egészen az i. e. 10. évezredig jellemzõek voltak.

szközök és technikák

Az õskori mûvészek a színeknek meglepõen széles palettáját használták, s mindezt a környezetében található anyagok segítségével hozták létre. Festékeik földfestékek voltak: okker, vörös föld, a mangán egyik oxidja, vasoxid és faszén adta a nyersanyagot, amelyet dörzsköveken finomra zúztak. Ezt a porfestéket különbözõ kötõanyaggal keverték, zsiradékkal, vérrel. A festéket a legtöbb esetben a csupasz sziklafalra vitték fel, de az alapot olykor kalcittal vagy vékony sárréteggel vonták be.

Dolgoztak vékony és vastag ecsettel, az ujjukkal, párnácskákkal, de a Lascaux-barlangban például valamilyen kezdetleges festékszóróval a sziklafalra fújták a festéket. De nem csak festettek, hanem készítettek vésett vagy finom, karcolt rajzokat is. Ekkor kovakõbõl készített eszközt használtak. Több barlangban találtak olyan kisebb köveket, amelyekre a mûvész szinte a készülõ festmény vázlatát karcolta fel. De a legkorábbi próbálkozások az ún. makarónik voltak, amikor az õsember az ujjaival a puha agyagba húzott durva vonalakat.

Mezopotámia

Ósumer kor Kr.e. 2800 - Kr. e. 2350

Akkád kor Kr.e. 2350 - Kr. e. 2200

Újsumer kor Kr.e. 2200 - Kr. e. 2000

Óbabiloni kor Kr.e. 2000 - Kr. e. 1590

Hettiták Kr.e. 1590 - Kr. e. 1450

Asszírok Kr.e. 1450 - Kr. e. 612

Újbabiloni kor Kr.e. 612 - Kr. e. 539

Perzsa Birodalom Kr.e. 539 - Kr. e. 330

Óbirodalom kora

Az i. e. 3. évezred következõ öt évszázada (2700-2200) a III-IV. dinasztia uralkodásának idõszaka. Ezen belül a IV.dinasztia idõszaka a legjelentõsebb. Az akkor uralkodó nagy fáraók, Kheopsz, Kheprén és Mükeriosz alatt élte át Egyiptom a hatalom kiteljesedésének, s ezzel együtt az építészet és a mûvészetek fellendülésének elsõ fénykorát. A kormányzás és a kultúra központja ekkor Memphisz, a fõváros.

Az V. dinasztia idején megindult a hanyatlás lassú folyamata, mely az évezred végén a bomláshoz vezetett. Az átmeneti kor súlyos válsága után következett a középbirodalom kora. Fontosabb építészeti emlékek: a szakkari és a gizehi piramis együttesek.

Mükerinosz szoborcsoport

Középbirodalom kora

Az újraegyesítéssel kezdõdik, s az i. e. 2. évezred elsõ negyedét átkarolva a XI. dinasztia trónra lépésétõl a XII. dinasztia bukásáig tartott. Ekkor az ország déli részén Théba a Fõváros. A középbirodalmat egy Kisázsia felõl lehúzódó lovas nomád nép, a hikszoszok döntik meg, akik több, mint két évszázadon át az uralmuk alatt tartják Egyiptomot.

Újbirodalom kora

Az idegen hódítók kiûzése után az i. e. 2. évezred második fele, a XVIII-XX. dinasztia uralkodása. Egyiptom ekkor éri el legnagyobb területi kiterjedését, s a hatalma csúcsán álló birodalomban a mûvészet is újból felvirágzik. A XX. dinasztia utolsó fáraói azonban a társadalmi ellentétek kiélezõdése , a felkelésekben kirobbanó feszültség azonban erõsen gyengíti a birodalmat.

VII. Kleopátra Philopatór (Kr. e. 69. januárja – Kr. e. 30. augusztus 12.), Kr. e. 51-tõl haláláig Egyiptom királynõje, a Ptolemaiosz-dinasztia utolsó uralkodója és az ország utolsó hellenisztikus vezetõje. Habár számos más egyiptomi királynõ használta e nevet, általában egyszerûen Kleopátra néven ismert, minden más ezen néven szereplõ elõdjénél híresebb.
Elõbb édesapja, XII. Ptolemaiosz, késõbb fivérei (és egyben férjei), XIII. Ptolemaiosz és XIV. Ptolemaiosz, még késõbb fia, Kaiszarion (Caesarion) társuralkodója volt.
Túlélt egy államcsínyt fivére, XIII. Ptolemaiosz és hívei szervezésében. Szerelmi viszonyt folytatott Caesarral. Megragadta és megszilárdította hatalmát a trónon, és a Caesar elleni merénylet után alkalmazkodott a megváltozott erõviszonyokhoz – Marcus Antoniushoz feleségül ment. Gyermekei közül három Antoniustól és egy Caesartól származik. Házasságai fivéreivel gyermektelenek voltak.
Antonius riválisa, Caesar törvényes örököse, Octavianus Róma erejét Egyiptom ellen fordította. A bekövetkezett események Kr. e. 30. augusztus 12-én véget vetettek Kleopátra birodalmának, õ maga öngyilkos lett. Öröksége fennmaradt történetének számos, dramatizált formájában. 

Polükleitosz: Lándzsavivõ

ideális emberi alak arányaival

Róma: Pantheon – összes istenségek temploma

San Apollinare in Classe – Ravenna (6.század)

Szent Péter bazilika – Róma (4.század)

A régi római Szent Péter bazilikát (olaszul: San Pietro Vecchio) I. (Nagy) Constantinus császár emeltette Rómában Szent Péter sírja fölé 330 körül. Az épületet az 5. század közepén fejezték be, és a 16. század elejéig állt, a mai Szent Péter-bazilika helyén.

A ravennai San Vitale-templom a keleti gót Theodorik uralma alatt, I. Justinianus bizánci császár birodalomegyesítõ törekvéseinek jegyében épült, alaprajza a konstantinápolyi Sergius és Bacchus-templomét követi. Nem térelemek egymáshoz kapcsolódásával, hanem megfordítva, a tér részekre osztásával alakult ki. Az alaprajzról leolvasható, hogy a nyolcszögû épületnek ugyanúgy van félkör alaprajzú szentélye, mint a bazilikának, azonban a többi térelem nem vezeti egyértelmûen feléje a nézõ tekintetét. A conchákkal körülvett belsõ nyolcszögön magas kupola emelkedik, s a teret még egy nyolcszögletû külsõ fal veszi körül, így létrejön a belülrõl oszlopokkal tagolt körüljáró.
Mivel a nartex nem a szentély vonalában van, nem lehet azonnal átlátni a tér elrendezését. A körüljáró oszlopai átalakultak az antikvitás óta; a fejezetek egyszerû csonkagúla formát öltöttek, ezekre hasonló vállkõ támaszkodik, a felületeket egyszerû vagy csipkésen áttört növényi ornamentikával díszítette a kõfaragó. Feltûnõ az arany hátterû mozaikkép a szentélyben, amely mind a bizánci mind a nyugat-római ókeresztény templomokban egyre általánosabbá vált (itt Justinianus császárt, ill. Theodora császárnõt láthatjuk kíséretükkel.)

A múlt században még rómainak vélt szarkofágot késõbb 9-10 századinak tartotta a mûvészettörténet-írás. A 30-as években Szent István koporsójaként határozták meg, s keletkezését a király temetéséhez (1038) kapcsolták. A ma elfogadott változat szerint a szarkofág eredetileg római, s csak díszítése középkori átfaragás.

Bár a selmecbányai Mária-templom egykori fõoltára mesterének személye napjainkig azonosítatlan, a sorozat mégis kiemelt jelentõségû, hiszen ritka a ránk maradt magyarországi anyagban ilyen színvonalú, konkrét személyhez köthetõ alkotás.

Vizitáció

Az Evangélium szerint, mikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, felujjongott méhében a magzat, s elöntötte a Szentlélek. A képet ennek a pillanatnak a felfokozottsága, a két kecses, szinte lebegõ nõalak megindultsága hatja át. Mária fellibbenõ fejkendõje sem a szél játéka, hanem a kor megszokott hangulatkeltõ eleme. Alóla elõtûnik az asszony aranyszõke haja, az ártatlan, tiszta szépség szimbóluma.

A Képes krónika (Chronicon pictum) egy latin nyelven írt krónika, illetve az azt tartalmazó kódex, amely 1360 körül készült Nagy Lajos budai udvarában, szerzõje feltehetõen Kálti Márk. A szöveg elejétõl végig egy kéz írása, kalligrafikus könyvírás, minden valószínûség szerint magyar másoló munkája.

Szent László király 1095-ben halt meg. Testét a nagyváradi székesegyházban temették el. III. Celestin pápa 1192-ben szentté avatta. Ekkor felbontották sírját és testét díszes sírba helyezték át.

A koponyát azonban külön választották és mellszobor alakú tartóba helyezték, majd a sír fölé tették. Ez az ereklye nemcsak a vallásos tiszteletnek volt tárgya, hanem az igazságszolgáltatásban is szerepe volt, rátették kezüket a vallomástevõk, és ott volt a nemzet életének minden jelentõs eseményénél, így a csaták mezején is.

A reneszánsz (fr. ’újjászületés’) a XIV – XVI. században ható társadalmi-politikai és mûvészeti irányzat. Szembehelyezkedett a feudalizmus mûveltségi eszméivel s a középkor egyoldalúan vallásos életfelfogásával, s helyette a régi görög-római világ életszemléletét és mûvészi eszményeit követte.

A humanizmus (lat. ’emberiesség’) tulajdonképpen a reneszánsz világnézete. Maga az elnevezés is arra utal, hogy hatására a túlvilág helyett az ember és a földi élet kerül az érdeklõdés középpontjába, elõtérbe lép az egyén, kifejlõdik az emberekben a természetszeretet, s a valóságból kiindulva kezdik mûvelni a tudományokat.

A reneszánsz és a humanizmus igen nagy hatást gyakorolt az irodalomra s az egyes nyelvek stílusának a fejlõdésére is. Ebben a korszakban jelenik meg az irodalomban nagyobb mértékben a realista ábrázolásmód. Ekkor születik meg az igazi, egyéni hangú líra s a természet szépségét megéneklõ tájköltészet. A középkori irodalom sablonos nyelvét a képekben gazdag, színes, változatos, az egyén gondolatát és érzésvilágát is tükrözõ stílus váltja fel. Most már a szókincs egésze, a mindennapi élet szavai is bekerülnek az irodalomba, a természetbõl vett metaforák, hasonlatok stb. teszik szemléletessé a stílust. Például: Neked virágoznak bokrok, szép violák

Folyó vizek, kutak csak neked tisztulnak,

Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak. (Balassi Bálint: Borivóknak való)

A reneszánsz és a humanizmus fõ képviselõi a magyar irodalomban Janus Pannonius (õ még latinul versel), Bornemisza Péter és Balassi Bálint.

A humanisták megkérdõjelezték a középkori egyház merev tekintélyelvét, a mûvészet középpontjába pedig Isten és a túlvilág helyett az embert és az egyént állították. Véget ért a kiközösítéstõl rettegõ, csak közösségben érvényesülõ ember korszaka, helyébe az „én” forradalma került, vagyis eljött a sokoldalú, önmegvalósító, cselekvõ egyéniség kora.

A humanizmusban jelentõsen megváltozott Isten és ember viszonya is, mely a korábbi rettegéssel vegyes alázat helyett egy személyes, bensõséges kapcsolattá vált. Megkezdõdött a természettudományok felé fordulás, vagyis elõtérbe került a vizsgálódás és kísérletezés, a teológia mellett pedig a literatúrák, csillagászat, orvoslás, jogászat is teret kaptak a tudományok között.

Az eszmeáramlat elõfutárainak elsõ köre azonban inkább itáliai és német területeken élt és alkotott. Ide sorolható – az elsõ közt – Nikolausz Kopernikusz (1473-1543) lengyelül Miko³aj Kopernik, aki bár Lengyelországban született, mégis Itáliában folytatta egyetemi tanulmányait, és Nürnbergben tette közzé 1543-ban fõmûvét, melyben leírta, hogy megfigyelései szerint a világegyetem középpontja nem a Föld, hanem a Nap (heliocentrikus világkép).

Bár Kopernikuszt az egyház eretneknek nyilvánította, mégis néhány évtizeddel késõbb Johannes Kepler (1571-1630) német csillagász bizonyítani tudta tanai igazságát. 1620 augusztusában Katherinét, Kepler anyját Leonbergben boszorkánysággal vádolták, 14 hónapra bebörtönözték.

A sort Giordano Bruno (1548-1600) folytatta, aki odáig merészkedett, hogy kijelentette: a világegyetem végtelen. Az egyház pert indított ellene, melynek során azzal a kijelentésével haragította fel leginkább a fõpapokat (több száz évvel megelõzve korát), hogy a kor kezdetleges optikai eszközeivel is jól látható csillagok tulajdonképpen távoli Napok, körülöttük ugyanígy bolygók keringhetnek, s azokon a földihez hasonló élet lehetséges. Tanait az egyház annyira veszélyesnek tekintette, hogy máglyahalálra ítélte, de elégetése elõtt még nyelvét is kitépték, hogy ne tudja szétkiabálni veszélyes tanait.

Giordano Brunot, egy újabb olasz természettudós, Galileo Galilei (1564-1642) követte, aki szintén kivívta az egyház haragját, amikor a szabadesés és a bolygómozgás elméletérõl értekezett. Az inkvizíció õellene is pert indított 1633-ban könyveit betiltotta, Galileit tanainak megtagadására kényszerítette, melynek végén ugyan élete végéig házi õrizetre ítélték, ám máig fennmaradt híres mondása: „Eppur si muove – mégis mozog a Föld”. A katolikus egyház csak 1992-ben érvénytelenítette az ítéletet.

Raffaello: Athéni iskola

Bramante Rómában: Tempietto, Belvedere.

1500-ban kezdte felépíteni a Tempiettót. A hely kétszeresen is szimbolikus volt: a Janiculum (Gianicolo) dombon állt, tehát egy, az antik világban Janus istennek szentelt helyen, de egyben azon a ponton, ahol a hagyomány szerint Szent Pétert keresztre feszítették.

A Villa Capra „La Rotonda” egyike az Andrea Palladio által tervezett vicenzai villáknak.

Noah Masacco: Szentháromság

Az isteni hármas pompás reneszánsz diadalívben van.

A szemlélõ is részese a jelenetnek az oltár alatti csontváz közvetítésével. Krisztus ugyan föltámad, de a mi testünk mulandóságra van ítélve. Szûz Mária a nézõ felé néz és hívogató mozdulatot tesz, ezáltal teszi a nézõt a jelenet részesévé.

Raffaello Sanzio (egyéb névváltozatok: Raffaello Santi, Raffaello Sanzi, Raffaello da Urbino, Raffaello di Giovanni Santi, latinosan Raphael Sanctius; Urbino, 1483. március 28. (vagy április 6.) – Róma, 1520. április 6.) reneszánsz kori olasz festõ és építész. A cinquecento egyik kiemelkedõ alakja.

Leonardo da Vinci:

Szent Anna harmadmagával (1508-1510)

„Lodovico Sforza 1494-ben megrendel Leonardonál egy képet, amely az Utolsó vacsorát ábrázolja. Azt szeretné, ha a mû a milánói Santa Maria delle Grazie templomba kerülne. A mûvész 1495-ben lát munkához. Az asztal egyik oldalánál ülõ apostolok hármas csoportokban, Krisztus két oldalán szimmetrikusan helyezkednek el. Közöttük van Júdás is (Krisztustól balra a harmadik), ami meglehetõsen bátor döntés volt abban az idõben. Júdást ugyanis az asztal végén, Krisztustól és a többi tanítványtól távol szokták ábrázolni. A festõ a vacsora legdrámaibb pillanatát ábrázolja, amikor Krisztus az apostolokhoz fordul: „Bizony mondom néktek, egyiktek elárul” (Szent Máté Evangéliuma 26,21).” (Híres festõk)

„Leonardo valószínûleg három évig, 1495 és 1498 között dolgozott rajta. A hagyományos, gyors falfestési technika, az ún. freskófestés volt akkoriban elterjedve, Leonardo azonban nem ezt, hanem egy sokkal rugalmasabb módszert alkalmazott. Olyan festéket használt, amely rendszerint fafelületeknél volt szokás. Az eljárás nem bizonyult megbízhatónak, és a kép hamarosan elkezdett leválni a falról.” (Híres festõk színes arcképcsarnoka)

Leonardo: Mona Lisa

A Mona Lisát 1503 és 1506 között készítette Leonardo da Vinci. Alkotója nem adott címet a festménynek, ezt a művész életrajzírója, Giorgio Vasari tette meg 1550-ben, da Vinci halála után 31 évvel. (A Mona az olasz madonna rövidítése, ami asszonyt jelent, tehát a festmény címe magyarul Lisa asszony.)

Bernini: Szent Péter Bazilika baldachinja

Szent Péter sírja fölött áll a bazilika főoltára, ahol csak a pápa misézhet (pontifikálhat).

Az oltár fölé magasodik Bernini remekműve, a bronzból készült baldachin , a művész első munkája a templomban. Mielőtt megkapta a feladatot, kinevezték a pápai bronzöntőműhely vezetőjévé,ami a feladat rendkívüli nagysága miatt elengedhetetlen volt.

Michelangelo Merisi da Caravaggio: Hitetlen Tamás
1599, Olaj, vászon, 107x146 cm
Tamás a tizenkét apostol egyike. Egyedül ő nem volt jelen, amikor megjelent Krisztus az apostoloknak. Nagy meggyőző erővel beszéltek neki Jézus megjelenéséről, de hitetlensége és makacs kétkedése megakadályozta abban, hogy valóságnak fogadja el beszámolójukat. többiek ezt mondták:
- "Láttuk az urat!
   Ő pedig így felelt:
   - Ha nem látom kezein a szegek helyeit, és nem érintem ujjaimmal, és nem bocsátom kezemet az ő oldalába, semmiképpen el nem hiszem. Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok, Tamás is velük volt. Noha az ajtó zárva, Jézus bement, megállt középen, és így szólt:

Rembrandt Harmenszoon van Rijn: Éjjeli őrjárat

Rembrandt: A zsidó menyasszony

Millet számára a tájban mindig az ember a legfontosabb, festményeinek tárgya leggyakrabban a paraszti munka. A dolgok vidám oldalát nem látja, csak a csönd és a némaság, a kevés szavúság ragadja meg. Azt mondja, hogy a legvidámabb, amit ismer az a csönd és a némaság, amelyet annyira élvez az ember az erdőben és a megművelt földeken.

„Amikor valamit le akartok festeni, legyen az akár ház, akár erdő, mező, az ég vagy a tenger, akkor gondoljatok arra, aki benne lakik, vagy aki nézi. Megszólal majd bennetek egy hang, amely a családjáról, az elfoglaltságairól, a munkájáról fog beszélni, és elvezet benneteket az emberiséghez. Tájképet festve az emberre fogtok gondolni, az embert festve pedig az őt körülvevő tájra.”

Manet az akadémikus történelmi festményeivel nagy tekintélyt szerzett Thomas Couture műtermében tanult. Manet állítólag gyakran összeveszett mesterével, mégis 6 évig maradt a növendéke. 26 éves korában vetette alá magát első ízben a Szalon ítélkezésének, amely 1859-ben elutasította Abszintivó című festményét.
1861-ben viszont bevették a kiállításra a nagyméretű Spanyol énekest, amely kivívta a hivatalos elismerést, és széles körű sikert aratott. 1863 elején 14 festményét mutatta be egy műkereskedő galériájában, és 3 jelentős művét küldte be a Szalonra. Mindhármat elutasították.

A fény játéka az, mely Monet-t, mint a legtöbb impresszionistát, teljesen rabul ejtette.

A fény játéka pedig a szín, mely az életet jelenti. Az impresszionisták az árnyékot is fénnyel telítettnek, színesnek festették. Elvetették a berögződött festészeti konvenciókat, melyek szerint az árnyék fekete. Ugyanis „impresszionista módon festeni annyit jelentett, mint megörökíteni azt, amit a művész lát, tehát a jelenlevő, környező valóságot-, úgy, ahogy a szeme elé tárul.”

Az impresszionisták így egyfelől objektív módon próbáltak közelíteni a valósághoz, mivel azt szerették volna megörökíteni, amit látnak, másrészt mindezt sajátos, szubjektív módon tették, mivel úgy festettek, ahogyan ők láttak. S mivel nincs „a tapasztalati értékektől elválasztott észlelés, nincs olyan, hogy „tiszta” látás” így a dolgok bár önmagukra utalnak, de szubjektív szemmel nézve.

Edgar Degas: Fürdőző nő

Francia festő és szobrász.

Amikor a Louvre-ban Velázquez egy képét másolta, ismerkedett meg Manet-val, aki bevezette őt az impresszionisták köreibe. Az irányzat más követőitől azonban egyrészt társadalmi helyzete, ami jómódot biztosított neki, másrészt az különböztette meg, hogy nem érdekelte a természet.

Ennélfogva nem is foglalkoztatták a szabadban létrejövő fényhatások, ehelyett inkább embereket választott festői témájául, és korszerű művészi felfogását a legapróbb mozdulatok gondos kidolgozásában kamatoztatta.

A múló pillanat megragadásának volt a nagymestere.

Pontosan nem tudjuk, milyen elmebetegségben szenvedett. Orvosai epilepsziát állapítottak meg, de ma már nem fogadja el mindenki ezt a tényt. Valószínűsítik, hogy szifilisz-betegség okozta paralízisben szenvedett, de nem bizonyítható.

Annyi bizonyos, hogy van Gogh életvitele és étkezési szokásai kedveztek e betegség kialakulásának. Felmerült a mániás-depresszió és a skizofrénia lehetősége is. Szenvedélyesen szerette az abszintot, ezt a gyógynövényekből készített, akkor divatos zöld szeszesitalt.

Miután van Gogh Arles-ba költözött, a dél-franciaországi fény és a színek teljesen magukkal ragadták. 1887-ben és az ezt követő években alkotta meg remekműveit, alig néhány év alatt. A provence-i tájat festette, a lángoló pompát, a ragyogó színeket. Műtermében a falat rövidesen elborították a képek: önarcképek, csendéletek, tájképek. Sorsának talán legtragikusabb eleme, hogy e remekművekből egész életében csak egyet tudott eladni.

A cédrusfa uralja a tájat. A távol messzeségében a horizontvonalban összemosódik a levegőég és a tenger. "Él a fény, Él a szín, de a levegő létezik".

Földre rogyott állatra emlékeztet a szövevényes, ágas-bogas, felszínen lévő gyökérzet. Száraz ágai madárra, tőrt markoló kézre, "turul sas hozta pengére" emlékeztetnek. Vékony ágai messzire elnyúlóan hajladoznak, lapos koronája pedig szétfeszíti a kép kereteit. Színkompozícióját Major Jenő érzékletesen fogalmazta meg 1949-es rajztanári értekezésében: "A Magányos cédrus alkonyati ege gazdag színpompájának ellenére egységes harmóniában jelentkezik a viharvert cédrus mögött. A fa törzse összhatásában okkeres, rőtesbarna, ha azonban a részleteiben nézzük, hihetetlen finom átmenetekkel hajlik hol narancs, hol kármin irányában aszerint, ahogy a környezet megkívánja. A finom valeur-differenciákkal felrakott vonalkás technika által érvényesülő kissé vibráló hatás megkönnyíti annak lehetőségét, hogy bár összhatásában egynemű, de ha különböző színfelületekkel nézzük össze, hol hidegebb, hol melegebb minőségben érvényesüljön és így minden viszonylatban helyt álljon. A szétterülő vékonyodó ágak a zöld előtt lilásvörösbe mennek át. Ugyancsak az előtéri dombvonulat a tenger kékjéhez narancsosan, az ég smaragdjához lilásan, a cédrus zöld lombjához vörös-barnásan csendül meg. Így a legkellemesebb összhangban illeszkednek össze a színek és végeredményben élénk színélményt keltenek, holott az égbolt egy darabkájának kék foltja és pár apró citromsárga és narancs felhőfoltocska kivételével csupa tört színt alkalmaz".

Edward Munc: Sikoly

Egon Schile: Önarckép

Pablo Picasso: Guernica.A spanyol polgárháborúban 1937. április 26-án, a német és olasz harci repülőgépek által bombázott, Spanyolországban, Baszkföldön található Guernica település elleni támadásra válaszul készítette a művész. A spanyol republikánus párt bízta meg Pablo Picassót a freskó elkészítésével, amely az 1937-ben Párizsban megrendezett Világkiállításon Spanyolországot képviselte.

Tihanyi Lajos: narckép